14. Bűntársak

Sziasztok! :) Jó olvasást^^

Amikor délután hazaértem, valahogy olyan furcsán nyugodtnak tűnt minden. Az utcáról nem szűrődött be semmi zaj, még apu sem volt itthon, és Kyara is békésen aludt az ölemben. Ja, még nem is mondtam volna? Van egy fekete kiscicám, a neve Kyara. Kislány. Ő az egyik legjobb barátom, persze apun kívül, aki pedig természetesen az.
- Szia kicsim!!-hallottam a fent említett személy hangját a bejárati ajtóból. Tényleg. Most mit mondjak neki, hol voltam tegnap és mit csináltam? Egyáltalán elmondjam neki, hogy találkoztam Arianával? 
- Szia Apu!! - lerohantam a lépcsőn és megöleltem. Amikor hazajöttem, átöltöztem, így nem veheti észre, hogy valaki másnak a ruhája van rajtam, és elrejtettem a ruhadarabokat.
- Hol voltál tegnap kicsim?- tolt el magától, hogy rámnézhessen. Utálok hazudni neki.
- Kyránál voltam, nagyon sokáig fennvoltunk és elnyomott az álom....
- Kyra? Tényleg, nem is meséltél az osztálytársaidról. Mesélj valamit róla!- bíztatott.
- Hát...szőkésbarna haja van, és táncos. Leginkább balerina, de igazából nagyon sokféle táncot táncol, szerintem elképesztően ügyes.
- Ez nagyon jó! Biztos tehetséges és kitartó is, a baletthoz nagyon sok kitartás kell- mosolygott apu.
- Igen, ez igaz- elég rosszul éreztem magam.
- Na, és a többiek? Valami helyes fiú??
- Apaaaaa!!- kiáltottam fel és valószínüleg elvörösödhettem, mert elég forrónak éreztem az arcom.
- Jó, jó, bocsi...- nevetett, és megpaskolta maga mellett a kanapét, mondván, hogy üljek le.
- Hát, tizenketten vagyunk az osztályban...Ekkor jutott eszembe, hogyha mesélnem kell az összes osztálytársamról, akkor mesélnem kell Arianáról is. De ha csak annyit mondok, hogy Ariana és nagyon aranyos, akkor talán nem jut rögtön arra a következtetésre, hogy találkoztam az ikertestvéremmel. És amúgy is, kíváncsi vagyok, hogy milyen reakciót tudok kicsalni belőle. 
- Tizenketten? Az családias! Az tök jó- lelkesedett apu, én pedig rámosolyogtam.
- Igen, van lehetőséged jól megismerni mindenkit- az utolsó szót természetesen az Alvó Lovagnak címeztem, arra utalva, hogy még mindig nem igazán tudok kiigazodni rajta- van egy rocker fiú, Szabi, aki nagyon rendes, bár még nem ismerem annyira, van Kyra, aztán van egy annyira nem szimpatikus lány, Dóri, aki eddig még csak beszólt nekem...
- De miért, mi a baja? - kezdett aggódni apu, de lenyugtattam.
- Semmi, egyszerűen ilyen a természete... Aztán, van egy spanyol lány, Penélope, aki nem tud magyarul, de attól még tök jól elvan, van egy szőkésbarna hajú fiú, aki állandóan beszélget, és mindig vidám, ő Szasza, ő Alex legjobb barátja. Alexről nem nagyon tudok mondani semmit, mert eddig körülbelül csak aludni láttam. És az a lány, aki sírt tegnap...vagy tegnap előtt?? Anniyra összezavartak az éjszakai események, hogy már azt sem tudom, milyen nap van....
- És kiderült mi volt a baja?
- Igen...Alexnek meghaltak a szülei- mondtam el szomorúan apunak is a hírt, akit szintén letaglózott.
- Szegénykém...mi lesz most vele?
- Valószínűleg Szaszáék befogadják.
- Nagyon nehéz egy ilyen terhet viselni...
- Igen...
- De minden terhet könnyebb cipelni, ha a barátaid segítenek benne...segítsetek neki!
Rájöttem, hogy azzal, hogy sajnálkozom és részvétet nyilvánítok nem segítek neki. De azzal sem, ha mindig szomorúan nézek rá. Biztos jó tudni, hogy van aki együttérez veled, de mégjobb, ha van, aki felvidít és nem hagyja hogy összerogyj, akkor is cipel tovább, ha te már nem akarod.
- Igazad van...-bólintottam és elhatároztam, hogy segíteni fogok Alexnek.

                                                ***
Este még hallgattam egy kis zenét, de aztán elálmosodtam, úgyhogy lekapcsoltam az éjjeli lámpát. A szobát beborította a sötétség. Lehunytam a szemem és elhatároztam, hogy ma kipihenem magam. Ez az elhatározáson persze meghiúsult, mert ahogy lecsuktam a szemem, vért láttam mindenhol. Vöröslő vért, és késeket. Felültem. Nem jó ez így. Ma sem fogok tudni elaludni. Ahogy ültem az ágyon, egyre jobban hatalmába kerített a félelem. Felpattantam, a falhoz szaladtam és felkapcsoltam a villanyt. A szoba olyan, mint eddig. Minden rendben van. Habár vissza mertem feküdni az ágyamba, a villanyt azért felkapcsolva hagytam, biztos, ami biztos.

                                                                    ***

Másnap reggel teljesen nyúzottan ébredtem, de ezen nem is csodálkozom. Körülbelül két órát aludtam, úgyhogy úgy éreztem, mintha a szemem ólomból lenne, és bármelyik pillanatban lecsukódhatna, én pedig visszazuhanok oda, ahonnan épp most jöttem el. Nem jó ez így. Muszáj kávét innom! Lementem apuhoz, aki mintha csak kitalálta volna a gondolataim, máris nyújtotta a bögrét, benne az ,,élet elixírrel". Ezen a reggelen valahogy így tekintettem a kávéra. Ilyen fáradt, mint ebben a két napban, soha az életemben nem voltam. Ezt apu is észrevehette, mert aggódva nézett rám.
- Elég fáradtnak tűnsz- jegyezte meg, és közben engem fürkészett.
- Öhm..igen, nem bírtam elaludni- legyintettem, mintha semmiség volna.
- Miért, rosszat álmodtál? Izgulsz valami miatt?- imádom, hogy apu mindig beletrafál.
- Hát, nem tudom. Sokminden történt mostanában- adtam kitérő választ. Ha tudnád, mennyi minden. 
- Értem... lehet, hogy jobb lenne, ha ma nem mennél iskolába. Maradj itthon és pihend ki magad! Írok egy kikérőt- állt fel az asztaltól és papír után kezdett keresgélni.
- Ne! Öhm.. nem kell, köszi. Bemegyek- máskor kapva kapnék az ilyen alkalmon. Hülye leszek suliba menni, ha nem muszáj. Eddig ezt gondoltam. De most... nem értem- Hagyd, bemegyek.
Felálltam az asztaltól és megöleltem a meglepetten álló aput. Azt hiszem elég jól ismer és ez a lépésem meglepte. De nem csak őt, engem is. Nem értem....de valamiért úgy érzem, hogy cserben hagynám Alexéket, ha nem mennék be. Pontosabban Alexet hagynám cserben. De ez miért érdekel engem? Mindegy. Be kell mennem. Úgy érzem szüksége van rám.
Felkaptam a táskám és kimentem az ajtón. Tudtam, hogy lassan itt az ideje, hogy elmondjam apunak, hogy találkoztam az ikertestvéremmel. Hiszen annyi minden mondanivalójuk lehet egymásnak! Ariana apa nélkül nőtt fel, Nem is ismerik egymást. Mint ahogy én sem anyut. Lassan itt az idő. Csak azt nem tudom, hogyan tegyem. De vannak ötleteim.

                                                           ***
- Sziasztok- mentem oda a suli kapujában alló csapathoz, ami Alexből, Aleksiából, NI Ki-ből és a testvéremből állt.
- Szia- mosolygott rám NI Ki, és immáron vidámnak tűnt. Alexnek is jobb kedve volt. Az egész légkör valahogy megváltozott. Mintha NI Ki és Alex hangulata az egész csapatot befolyásolná. De vajon mi történhetett, ami miatt jobb kedvre derült?
- Szia- köszönt rám Alex is. Jó kedve van. Ez az én hangulatomat is fenekestül felforgatta. Mosolyogni kezdtem, pedig semmi okom nem volt rá. Aleksia csak biccentett, azt hiszem neki nem volt annyira jó kedve. A tesóm pedig szélesen mosolyogva üdvözölt. Tényleg. Ő lehet, hogy tud valamit. A tegnap a füzetbe csempészett levelemre nem érkezett válasz, de hogyan is érkezett volna, ha Arianának nincs telefonja, és érthető okokból nem akarta elkérni az anyukájáét. Aki amúgy az én anyukám is. Anyukám. 
- Mintha jobb kedved lenne- jegyeztem meg óvatosan NI Ki-re nézve, hátha megtudok valamit. Ő lesütötte a szemét, és kereste a szavakat. Érdekes. Ekkor Alexre pillantottam, hátha az ő viselkedése is elárul nekem valamit. A fiú valami iszonyat érdekeset láthatott a telefonján, amit nagyon-nagyon nézett. Ez sokat elárul.
- Csak tegnap átmentem Alexhez- adott a kék hajú lány végül furcsán rövid választ.
- Ez érthető. Sokminden történt mostanában- bólogattam. Ennél bővebben veszélyes lenne kifejteni, hogy mi, mert nem tudom, hogy vajon NI Ki tudja-e a tegnap előtti éjszakai történteket. Nagyon úgy tűnik, hogy nem. Szóval a lány valószínűleg nem tudja, hogy Alexet körözi a rendőrség. Értem... A fiú pedig hallgat, mint a sír. Ez nem szép. De mondjuk érthető. Talán csak nem akarja, hogy a lány megijedjen, vagy aggódjon. Nem akarja, hogy tartson tőle. 
- Gyertek, csöngettek- szólt végül a tesóm. Igaz is. Be kéne menni.

                                             ***
A teremben a szokásos káosz uralkodott. Úgy látszik, mindenkinek visszatért a jókedve. Hihetetlen az ember. Bármilyen súlyos veszteség éri, bármennyire szenved, akkor is megy tovább és nem hal bele. Egyszer mindent fel lehet dolgozni. Alex leült a padjába és lehajtotta a fejét. Tette ezt annyira természetesen, hogy már kezdtem úgy érezni, nem is történt semmi különös mostanában. Egy pillanatig. Aztán persze minden rám zúdult újra. Így megy ez. A suliban nem történt semmi különös. Aztán egyik szünetben előálltam a tesómnak a TERVvel.
- Ariana!- szóltam utána, amikor az udvarra indult. A tesóm visszafordult.
- Igen?
- Maradj egy picit, mondani szeretnék valamit!- felültem a padomra, és megpaskoltam magam mellett, hogy üljön le. Ő megrázta a fejét.
- Inkább állok, köszi.
Megvontam a vállam és belekezdtem.
- Nem gondolod, hogy itt az ideje elmondani a szüleinknek, hogy találkoztunk? - kíváncsi voltam, ő hogy érzi.
- De, ezen már én is gondolkodtam. De még sosem csináltam ilyet és nem igazán tudom, hogyan kéne....- egy picit kétségbeesettnek látszott. Észrevettem, hogy senki sincs a teremben, csak mi és Alex, aki felemelte a fejét és fürkészőn figyelt minket. Nem tudom miért érzi, hogy ehhez bármi köze van, de mégsem szóltam rá. Kíváncsi ránk. 
- Készülj, mert ma bemutatlak apunak- mondtam ki a nagy mondatot.
- Ma?? De ma ez a csúnya izé van rajtam és a hajam is katasztrófa....- esett kétségbe. Elmosolyodtam és megöleltem.
- Aranyos vagy, de elhiszed, ha azt mondom, hogy apu egyáltalán nem azt fogja nézni, hogy mi van rajtad, vagy milyen a hajad?- eltoltam magamtól, hogy lássam, megnyugodott-e. Némiképp igen. Megkönnyebbültem.
- Rendben, már alig várom- mosolygott rám- mesélsz róla egy picit?
- Meséljek róla? Hát, rendben. Apu grafikusként dolgozik, és ő csinálja a világ legjobb kávéját- ezen el kellett mosolyodnom.
- Öhm...hát, az jó, bár nem kávézom- mosolygott vissza rám Ariana.
- Ó, ne aggódj, mellette te is rászoksz!- nevettem el magam- Bár, őszintén nem igazán tudom, hogy apu miatt szoktam-e rá a kávéra, vagy magamtól is rászoktam volna. Szerintem nagyon kedves és megértő, ő a legjobb barátom. Nagyon szeretem benne, hogy sosem előítéletes, és elfogad mindenkit úgy, ahogy van. Ez megnyugtat, mert tudom, bármit teszek, meg fogja érteni, és szeretni fog.
Arianát meglephette, hogy ilyen őszintén és nyíltan beszélek, mert meglepetten, és megrendülten nézett rám.
- Te igazán szereted őt. Vigyázz, nehogy csalódjon benned- mosolygott, de a szeme komoly maradt. Mindketten tudtuk, hogy mire gondol. Illetve, mindhárman. El is felejtettem, hogy Alex itt van, mert pont a látóteremen kívül ül.
- Vigyázok. Bár, nem tudom, mit kéne most tennem- abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, lett egy ötletem. 
- Én sem. Nincs ebben elég tapasztalatunk, így könnyen sebezhetőnek bizonyulunk- Ariana hangjában mintha a bizonytalanság sejtelmes árnyát véltem volna hallani. Az én hangom is az volt. Én is. Bizonytalan.
- Egy nagyobb családban talán biztonságban vagyunk- dobtam fel az ötletet.
- Igen, ez igaz. És talán, olyan emberektől kellene tanácsot kérnünk, akinek van tapasztalata ezen a téren- mondta a tesóm, és Alexre sandított, aki, valamilyen furcsa oknál fogva sejtelmesen mosolygott.
- Most úgy kezeltek, mintha született gyilkos lennék- némi sértődöttséget éreztem a hangjában, de lehet, hogy csak megjátszotta.
- Hát nagyobb tapasztalatod van, mint nekünk- mutattam rá- illetve....úgy tűnt.
- Aleksiát már bújtatom egy ideje- kezdett beszélni, mi pedig figyeltünk rá- Ő a kisebbik unokatestvérem, aki a szülei halála után teljesen eltévedt. Nem tudta értelmezni és elfogadni a fájdalmat és az ürességet, ami az összes családtagja elvesztése után hatalmába kerítette. Talán ő maga sem tudja, mit csinál.
- Te mégis befogadtad...
- Igen...valahogy megláttam bennünk a közöset. Mindkettőnket elveszejtettek...
A beszélgetést, a monológot a csengő éles hangja szakította félbe, amitől most is -mint szokás szerint- megijedtem. Furcsa pillanat. A közös emlék hatására, a szörnyűségek hatására valahogy úgy éreztük, mintha tökéletesen megbízhatnánk egymásban. Az együtt átélt rossz élmények közelebb hoztak minket egymáshoz. Hiszen mostmár bűntársak vagyunk. 

13. Az Első Csók

Sziasztok! Itt a következő rész, azt hiszem ez most elég gyorsan készen lett. :) 

Jó olvasást!

Egy nagyon bonyolult, és véres óra után, teljesen feladtam a próbálkozást, hogy elaludjak. Nem, ezek után nem ment. Amint lehunytam a szemem, azonnal vért láttam. És az emberek testét, amik ernyedten esnek össze Aleksia kése által. Túl sok volt ez nekem. Hatalmasat ásítottam, megdörzsöltem a szememet, és álmatagon végigpásztáztam a szobát: a tesóm aludt, Aleksia pedig a konyhában ügyködött valamin. Így hogy kezdett felkelni a nap, mintha a tegnap éjszaka eseményei nem is lettek volna valóságosak. Mintha álmodtam volna. Kiléptem Alex mellé az erkélyre, aki szenvedő tekintettel révedt a kelő nap felé. 

-Hé, hogy vagy?-kérdeztem halkan, és próbáltam minden egyúttérzésemet belesűríteni ebbe az egy kérdésbe. Alex pislogott egyet, és felém fordította a fejét. Szomorúságnak semmi nyoma nem volt a szemében. Lenyomta. De én tudtam, hogy ott van, és tudtam, hogy ez nem jó. 

- Kiadhatod, senki nem néz le érte- suttogtam.

- Nem akarom hogy sajnáljanak -mondta kissé megtörve, de határozottan- nem kell az emberek sajnálata. Mindenkinek megvannak a maga gondjai. Mindenki intézze a sajátját.   

- De a barátok nagyon sokat segítenek mindenkinek a gondjaik megoldásában. Neked is segítenének, de te nem hagyod- világítottam rá.

-Mégis kik segítenének?

-Mi- néztem rá, majd elindultam be az erkélyről. Van, aki egyszerűen nem hagyja hogy segítsenek neki. Maga akarja viselni a terhet, akkor is ha belehal. 

-Ariadne!- szólt utánam elgondolkozva -igazad van. Lehet, hogy tényleg nem ártana segítség,csak ezt még magamnak sem vallottam be- sóhajtott. 

- Mi itt leszünk- biztattam. 

-Apukád nem aggódik?- jutott a fiú eszébe- bocsánat, hogy úgy leszóltalak miatta, csak ez még friss seb, tudod, de nem tehetsz róla. Tényleg bocsi. 

- Jaj, semmi gond, tudom. Tudom. Hát, mondtam neki, hogy átmegyek egy osztálytársamhoz, megnyugtattam, hogy lány- mosolyodtam el- és most, gondolja, későig fenn voltunk, szóval ott aludtam. Bár nem igazán szeretek máshol aludni- fejeztem be a mondandóm, és nem értettem, hogy az utolsó részt miért tettem hozzá. Valahogy úgy érzem, hogy neki mindent el kell mondanom. Mielött meggondolnám, már ki is csúszott a számon. Nagy meglepetésemre amikor ránéztem, azt láttam, hogy mosolyog. Mosolyog és kíváncsian néz, mintha forgatna a fejében valamit. Mintha ki akarna próbálni valamit. Mire észbe kaptam, már smároltunk, nekidöntött az erkély szélének, alattunk mèlység. Egy kicsivel később kérdőn néztem rá. 

- Csak kíváncsi voltam- somolygott. 

- De mire?- értetlenkedtem még mindig, mert az agyam reggel hatkor, egy észveszejtő csók után valahogy nem fogott. 

- Nem tudom- az arca elkomolyodott, a hangja suttogássá halkult, csak a szeme mosolygott még mindig. Aztán hirtelen adott egy szájrapuszit, és bement az erkélyről. Én pedig mélyeket lélegezve a nap felé fordultam. Ez meg mi a franc volt? Na nem azt mondom, hogy nem tetszett, de hogy érteni nem értem az tuti. Lehunytam a szemem, és próbáltam a valóságra koncentrálni. Valóság, valóság, valóság....suli! Teljesen megfeledkeztem a suliról, de már nincs idő hazamenni átöltözni. De a tegnapi, enyhén mocskos, meg, ha jobban megnézem véres ruháimban nem mehetek suliba! Ariana felé sandítottam a kanapén, még mindig aludt, de neki ezzel nem lesz gondja: a ruhája csak egy picit volt piszkos. És ő hippi. Ez nála annyira nem gond. Viszont az én ruháim véresek. Csak egy megoldást látok most így. 

- Aleksia!- szóltam be a konyhába a lánynak. Nem mondom hogy nem tartottam tòle a tegnap, illetve ma után, de muszáj volt. A lány kijőtt, láttam, ő is átőltözött, a véres ruhái pedig feketén áztak a mosogatóban.

- Igen?-  kérdezte kedvesen, és nyújtott egy bögrét-Kávét?

- Oh, köszi, nem árt -mosolyogtam rá halványan, de közben nem értettem. Most teljesen normális. Azon kívül, hogy a véres ruháit mossa a mosogatóban. Most kedves. 

-J ól vagy?- nézett rám aggódva. Sápadt lehetek. 

- Igen, persze- legyintettem noha kicsit szédültem, de nem akartam gyengének tűnni. 

- Rendben- mosolygott rám, és indult volna vissza a konyhába, de megállítottam. 

-Tudnál adni esetleg ruhákat kölcsönbe? Esküszöm, holnap visszaadom, csak már nincs időm hazamenni átöltözni suli előtt és az én ruháim is úgy jártak, mint a tieid.

- Persze- legyintett- ez nem gond. Úgy is viszonylag hasonló cuccokat hordunk, szóval fel sem fog tünni, hogy nem a tiéd. 

- Köszönöm- mosolyodtam el hálásan, és követtem őt egy pici szobába, ahol egy viszonylag nagy franciaágy foglalt helyet. Persze ez rögtön bökni kezdte a csőrömet. 

- Milyen szép franciaágy! -ámuldoztam megjátszva magam. Erre Aleksia felnevetett. 

- Jaj ne aggódj már, ő a kanapén alszik- mondta még mindig nevetve. 

- Honnan... ?- nem értettem, honnan tudja, hogy nekem tetszik Alex. Ezt is próbáltam a kérdésbe fogalmazni, de nem hagyta végigmondani.

-A konyha ablakából kilátok az erkélyre...-somolygott- aranyosak vagytok. Már hallottam is rólad. 

-Mesélt...?- egyik ámulatból a másikba esek. 

-Igen. Meg hogy őszinte legyek, mesélt egy másik lányról is, rettentő részletesen. Azt hiszem, régebbről ismerte-tette hozzá diszkréten a lány. Tudtam, hogy többet is tud, de nem mondja el, ha nem muszáj. 

-Aham, asszem tudom ki az- mondtam halkan miközben követtem a lányt a szekrényhez. Nem volt túl nagy, és elég rozoga is volt, de a lány ruhái éppen elfértek benne. Kicsit kotorászott a polcok, és fiókok között, és közben mosolygott:.

-Felöltöztetlek- nagyon lelkes volt. Szinte már-már aranyos. Egy aranyos gyilkos. Elvett egy fekete mintás harisnyát, egy csipkés fekete szoknyát, és egy szintén fekete fűzőt. Odadobta az ágyra, és intett, hogy vegyem fel. Hűha, van stílusa a csajnak! 

- Nagyon szép ez a ruha- dícsértem meg.

- Köszi. Ezek a kedvenceim- mosolygott- várj, adok nyakláncot is!

Ha ezek a kedvencei, vajon miért adta oda? Talán ennyire kedvelne? Nem volt túl sok időnk megismerkedni tegnap, de jó tudni, hogy nem utál. Azt hiszem nem jó annak, akit Aleksia utál. 

                                                    ***

-Köszönöm a ruhákat- mosolyogtam rá, amikor már a nappaliban álltunk, és amíg ő a nyakláncot akasztotta a nyakamba, addig én a falra szerelt négyzet alakú tükörben csodáltam új kinézetem. Nagyon merész volt, és szokatlan, de tetszett. Ekkor Alex jött ki a konyhából, és ahogy kijött, megtorpant. 

- Nahát, Aleksia, Ariadnét hol hagytad?- mért végig, én pedig feszengtem egy kicsit. 

- Ugye, milyen jól áll neki? Én öltöztettem fel- mosolygott a lány, és mellém állt a tükörbe. Mintha két boszorkány lépett volna ki egy sötét könyv még sötétebb lapjai közül. 

- Boszorkányos- jegyezte meg Alex, mintha csak kitalálta volna gondolataim. 

- Öhm... hát köszi...

Elszürcsölgettem a kávém, miközben Őt figyeltem, aki tiszta póló után kutatott a szekrényében. A vágások a hátán és a mellkasán nem hagytak nyugodni...Hogyan képes ennyire nem mutatni, ha fáj neki? Hogyan képes magába zárni mindent? Félek, hogy a fájdalom elemészti, hiába próbálom megmenteni. Késő lesz. 

- Mi az Ariadne? Elbambultál - Alex ült mellettem immár pólóban. Mikor ült le? Észre se vettem...

- Ja, semmi, csak elgondolkodtam- legyintettem, és félrenéztem. Valahogy úgy éreztem muszáj. Minta így is jobban belém látna, mint mások. Még egy ideig nézett, aztán elfogadta, hogy nem fogom elmondani, úgyhogy odament a kanapéhoz, és figyelni kezdte a tesóm. 

- Tulajdonképpen egészen hasonlítotok- suttogta, majd huzigálni kezdte a tesóm takaróját, hátha felkel- Ariana! Máris reggel van! Mehetsz suliba! Gondolom kibaszottul örülsz neki.

- Apa... Apa!!- a tesóm hirtelen felült, és nagyon zihált. Körülnézett a szobában, és látszólag kicsit megnyugodott. 

- Mi az Ariana?- kérdezte a mellette álló fiú aggódva. Valami melegséggel teli szorongás öntött el hirtelen az aggódást látva a szemében. De miért? 

- Semmi baj, csak egy álom volt- másztam oda négykézláb a tesóm mellé a kanapéra, nyugtatva őt- semmi baj.

Felültem mellé, a vállamra hajtotta a fejét, és hatalmasat sóhajtott.

- Tudom...Tudom. 

Alex szórakozottan nézett minket, aztán felállt, és kiment a konyhába. Aleksia pedig szoba másik végéből nézett minket.

- Kérsz kávét?- ajánlottam fel az én maradék kávémat. 

- Nem, nem köszönöm- még mindig gondterheltnek tűnt. 

- Semmi baj...- szorítottam meg a kezét, majd felálltam- sajnos ideje suliba menni. Hogy néz ki a ruhád?

A hippi lány kitakarózott, és felállt. Az ő ruhái egészen megúszták. 

- Ez egész jó. Jó ez így?

- Persze- bólintott, és halványan elmosolyodott. Én is elmosolyodtam. Belepillantottam az Aleksia mellett álló tükörbe, amiben az imént néztem magam, és rá kellett döbbenjek: tényleg hasonlítunk. Felvettem a táskám a földről, onnan, ahová ezek előtt az őrölt események előtt dobtam. Ezek után akkor már sosem leszünk teljesen biztonságban? Elvégre belekeveredtünk olyasvalamibe, amiből már nem lehet kiszállni. Milyen könnyű! Milyen könnyű elkövetni a rosszat! Az ember csak fogja a fejét, hogy mi változott meg ilyen hirtelen? Egyetlen egy mozzanat végzetesen meg tudja változtatni az egész életét. Miért könnyebb a rossz? 

- Mi baj?- kérdezte meg a tesóm is. 

- Semmi...semmi..- legyintettem neki is, és ő rám hagyta. Alex is összepakolt, és Aleksia is bedobált egy-két cuccot a táskájába. Együtt léptünk ki a reggeli Kőbányára, ami nappal sem hatott szebbnek, mint éjszaka. De valahogy imádtam. Nem tudom miért. 

                                                          ***

- Ahj, kellett volna valamit tanulni mára?- kérdezte meg a tesóm, miközben álmosan ledőlt a padra. Pedig ő aludt a legtöbbet az éjszaka... Alexszel találkozott a pillantásunk, és mindketten ugyanarra gondoltunk: milyen furcsa ez a kérdés, azok után, amin keresztül mentünk...

- Szerintem ne foglalkozz vele- suttogtam erőtlenül. Nagyon fáradt voltam, hiába ittam meg két csésze kávét reggel. Nem segített. De mintha Alex jól bírta volna. Vagy csak nem mutatta. Aleksia csak egy ideig jött velünk, utána valahová elment. Inkább nem akarom tudni hová. Túl fáradt vagyok, és kimerült, hogy érdekeljen. Az órákon nagyrészt nyitott szemmel aludtam. Néha oldalra sandítottam Alex felé: ő meg sem próbálta leplezni, hogy fáradt, egyszerűen lehajtotta a fejét a padra és elaludt. Mivel ez tőle megszokott, a többieknek szinte semmi nem tűnt fel. Ma valahogy mindenki csöndesebb volt. Amikor kicsöngettek, konkrétan nem volt energiám felállni a székről, és elkezdeni pakolni. Arra eszméltem, hogy Alex áll mellettem, és beteszi a cuccaimat a táskámba. Értetlenül néztem rá. 

- Miattam nem aludtál éjszaka, szóval....- itt rájöhetett, hogy kicsit félreérthető amit mondott, szóval már meg sem próbálta befejezni a mondatot, csak legyintett. 

- Ugyan...

                                                      ***

Ahogy kiléptünk a suli kapuján, azt láttuk, hogy Aleksia ott beszélget NI Ki-vel, aki sír. Alex rögtön odament, és valamit a lány fülébe suttogott. A lány ettől még jobban zokogni kezdett. A fiú fájdalommal teli szemmel megölelte a lányt.

- Semmi baj....- ennyit hallottam- semmi baj...

                                                                 ***

Néma csöndben sétáltunk el a buszmegállóig, ahol én megvártam a buszom. Úgy döntöttem, ma busszal megyek, mert kicsit szemerkélt az eső. Ahogy kibámultam a busz ablakán, úgy láttam, mintha Alex és NI Ki kézenfogva mennének...Ugyan, csak esőcseppes az ablak, és nem látok ki rajta rendesen... Ugye?! Biztos, ami biztos, leszálltam a következő megállónál, és Alexék elé kerültem. Kifordultam a sarkon, ahol éppen jártak és rájuk mosolyogtam. 

- Sziasztok! - köszöntem, és közben próbáltam felmérni az érzelmeiket, hogy miről beszélgethettek. NI Ki-nek már jobb kedve volt valamivel, a tesóm pedig olyan fejet vágott, mint aki megtudott valamit. Lehet, hogy csak képzelődöm, de egy biztos: Alex és NI Ki között van valami, vagy inkább volt valami a múltban, emiatt még mindig egy kicsit közel állnak egymáshoz. Ez lehetett az oka annak, hogy NI Ki sírt másnap, miután Alex szülei meghaltak. Tehát Alex csak neki és Szaszának mondta el. Vagyis tényleg fontos neki ez a lány. De nem szerelmes belé, mert azt észrevettem volna. Csakis a múltban történhetett valami. Talán valamit köszönhet neki, a lány valamit tett a fiúért, és ezt a fiú sehogy sem tudja meghálálni? De persze lehet, hogy rosszul gondolom. 

- Szia- köszönt vissza Alex és ahogy láttam, meglepődött- nem úgy volt, hogy busszal mész?

- De, de, csak a buszon vettem észre, hogy nálam maradt Ariana egy füzete, úgyhogy visszaadom neki, amíg el nem felejtem- átnyújtottam a testvéremnek az egyszerű fehér füzetet, amibe a buszon egy levelet írtam:

Ariana! Tudom, hogy ez az én füzetem. Alibi kellett. Miről beszélgettetek? Csak nekem gyanús, hogy Alex és NI Ki ilyen közel állnak egymáshoz, de erről senki nem tud semmit? Talán régen együtt voltak. Valahogy mindenképp juttasd el hozzám az információkat, iskolán kívül. 

Köszi

A tesóm átvette a füzetet, és belelesett. Észrevette a levelet és hálistennek vette a lapot. 

- Jajj, de jó, hogy elhoztad!! Nem is tűnt fel, hogy nincs nálam- hozta a szerepét. Eltette a táskájába, miközben Aleksia jött mögöttünk és figyelt minket. Alex és NI Ki mellettünk jött, és halkan suttogva beszélgettek. NI Ki Alex vállára hajtotta a fejét és nagyon megfáradtnak tűnt. Ezt meg is értem. Bár ő közel sem élt át annyi eseményt, mint mi. De én jól vagyok. Legalábbis azt hiszem. 

12. The Bloody Hour

Sziasztok! :) Itt a következő rész, jó olvasást hozzá! 

Alex felpattant a székről mellőlem, és ő is kilesett.

- Kesztyű?- fordult a fehér hajú lányhoz, aki mostanra rendbe szedte magát, és higgadtan állt azt ablak mellett. Csak tudnám, hogyan képes erre.
- Volt- legyintett a lány- ez természetes.
- Helyes. Akkor körbe fognak itt nézni- mondta Alex, és végignézett a szobán.
- Azt hiszem ideje indulnom, nem akarlak bajba keverni titeket- nézett felénk szabadkozva Aleksia.
- Ugyan, már mi is benne vagyunk- emeltem fel a fejem a párnáról.
Alex és Aleksia egymásra néztek, majd a fiú bólintott.
- Jó, akkor ti az unokatestvéreim vagytok....Franciaországból. Idejöttetek, mert hallottátok a szörnyű hírt- a fiú egy pillanatra elhallgatott, eszébe jutott, hogy nekünk ezt nem kellene tudnunk- azt a szörnyű hírt mondjuk.....hogy meghaltak a szüleim, persze ez nem igaz, de...tegyük fel. És ezért jöttetek ide- a fiú most nagyon sebezhetőnek tűnt. Egy pillanatig. Utána, ahogy felnézett, már nyoma sem volt szemében az előbbi tehetetlenségnek, inkább dacot láttam benne. Küzdeni fog.
- Akkor nem kellene feketében lennünk?- kérdeztem meg halkan, de meghallották.
- De, de, ez igaz...-biccentett szórakozottan Alex.
- Oké- bólintottam, és vettem volna fel a pulcsimat, mert az fekete. De aztán rájöttem, hogy már nem az a pink felső van rajtam, amiben suliba voltam, mert mielőtt eljöttünk átöltöztem, szóval a felsőm is fekete volt.
-  Ahogy látom, ezzel neked nem lesz gondod- nézett rám somolyogva. Erre elmosolyodtam. Muszáj volt.
- Ahogy látom neked sem- böktem még mindig mosolyogva a full feketében az ajtófélfának támaszkodó fiú felé.
- Hát nem- sóhajtott- Aleksia!
A lány kijött a konyhából, Alex pedig végigmérte. Nyilván azt nézte, hogy eléggé fekete-e a ruhája, engem mégis elkapott a féltékenység pár pillanatra.
- Oké, akkor már csak egy dolgunk van- mondta a fiú, és az ikrem felé sandított, aki még mindig ott feküdt kiütve a fotelban.
- Nála beadhatjuk, hogy hippi, ezért nem hord feketét nem?- kérdeztem, hátha.
- Hát, ezért egy haláleset van olyan komoly szerintem, hogy még Mr. Berger is feketébe öltözik- mormogta a fiú.
- Igen, talán még Berger is –somolyogtam, és oldalra sandítottam. Alex gondterhelten nézett körbe.
- Fel kell keltenünk- lépett a tesóm mellé Aleksia, és először bökdösni, majd amikor erre nem reagált, rázni kezdte az alvót.
- Hmmmmöööö.......-közölte Ariana, amikor végre kezdett magához térni.
- Neked is szépjóreggelt!!- mosolygott rá Aleksia. Irtó bátor ez a lány.

- Hol vagyok?- tette fel a tesóm ugyanazt a kérdést, amit én egy órája.
- Hát tudod bogaram, miután elájultál....-kezdte mesélni Aleksia egy picit gúnyosan a sztorit. Nem tudom, mi baja lehet a tesómmal, de biztos megvan rá az oka.
- Kérlek, hadd én- intettem neki, és leültem a tesóm ágya szélére.
- Na mondd- mondta kissé bekábult hangon. Mint aki szívott valamit. A biztonság kedvéért megnéztem a pupilláját, de normális volt, szóval csak álmos. De nagyon fura! Na midegy.
- Hát...miután elájultál, ugye jött Aleksia, és beledöfte a betonvasat a pasi hasába, szóval ő ott...hát....
- Meghalt- mondta ki helyettem Alex, mert láthatta, hogy ez nekem nem fog menni.
- Öhm...igen. És most a rendőrség megtalálta a testet, de nincs rajta ujjlenyomat, ha jól értettem, mert Aleksia kesztyűt viselt, szóval körül fognak nézni a környező házakban, tehát itt is. Alex kitalált egy fedősztorit, amit a rendőröknek fogunk mondani, hogy miért vagyunk itt, szóval....ezt majd ő elmondja.
- Miért nem mondjuk el a igazságot a rendőröknek?-kérdezte naivan a hippilány.
- Mert hazugságnak hinnék- néztem le rá.
- Miért?
- Mert az igazi ok elég fura- vontam meg a vállam- a fedősztori hihetőbb.
- Nos, ami azt illeti, az igazi okot mi sem tudjuk- lépett közelebb Alex hozzánk.
- Igazából nem is fontos- próbáltam köntörfalazni.
- Ha este idejöttetek csak ezért, akkor biztos fontos- találta fején a szöget a fiú, miközben leült a mellettünk lévő fotelbe.
- Titoktartást esküdtünk- biccentettem, és lehajoltam Arianához- hogy vagy?
- Ümm...mostmár jól, köszi, de mi ez az egész?
- Mégis kinek fogadtatok titoktartást?- vágott közbe Alex.
- Ez a megállapodás része. Nem mondhatjuk el- próbáltam tartani a frontot, bár sosem néztem ilyen kémes, meg ilyesmi filmeket, szóval fogalmam sem volt, hogy mit mondjak.
- Aham...értem- bólintott ő- Ez a látogatásotok kapcsolódik időhöz, tehát fontos, hogy pont most jöttetek, vagy bármikor jöhettetek volna?
- Időhöz köthető- bólintottam. Tulajdonképpen ezzel semmit sem mondtam el. Nem?
- Másokhoz is el szoktatok menni emiatt?
- Hát, nem igazán fordult még elő. Hál' Istennek. Ez egy szerencsétlen eset- magyaráztam, aztán rájöttem, hogy túl sokat mondtam. Alex sóhajtva hátradőlt a fotelben. Aleksia, aki végig hallgatta a beszélgetést a konyhából, most előlépett, egy konyhakéssel a kezében. Szép kis darab volt. Sajnos.
- Nekünk tudnunk kell, mit tudsz pontosan, és hogy ki bízott meg, hogy ide gyere.
Ekkor jutott eszembe a mondat, ami a tesóm mondott, mielőtt elindultunk: ,, Ő is veszélyben van, sietnünk kell!" Lehet, hogy Aleksia az a bizonyos veszély? Pedig jóban vannak, úgy látszik.
- Azért jöttem ide, mert ide akartam jönni- a hangom higgadt volt, és Aleksia szemébe néztem.
- Ne köntörfalazz! Volt okod rá!- Aleksia letérdelt a fotel mellé, és végighúzta a kés pengéjét a csuklómon, ami a fotel kartámláján pihent. Nyeltem egyet. Vettem a levegőt, hogy visszavágjak, de ekkor valaki közbeszólt:
-Aleksia, erre semmi szükség- Alex félredöntött fejjel, parázsló szemmel nézett a lányra. Aztán találkozott a szemünk. A tekintetétől végigfutott a hideg a hátamon, de valahogy mégis vonzott magához. Majdnem fennhangon felkiáltottam, hogy ,,ne nézz így rám!" , de nem tettem. Aleksia keze lehanyatlott, a kés kiesett belőle, és a fejét a karfának támasztotta.
- Sajnálom...-suttogta- muszáj megtudnunk az információkat.
- Megtudjuk máshogy- mondta Alex, és valami járhatott a fejében, mert elgondolkodva nézett hol rám, hol maga elé.
- Sajnálom, nem akarok bajba keverni senkit. De egyvalamit el kell mondanom- felálltam a fotelből, és Alex mellé ültem a fotelje kartámlájára. A közelsége eléggé lestrapált, szóval remegtem, mint a kocsonya.
- Hallgatjuk- Aleksia már eléggé türelmetlen volt.
- Hallgatom - suttogta nekem Alex, mert érezte, hogy ezt csak neki akarom mondani.
- Sajnálom, ami veled történt, nem tudom, hogyan vagy képes elviselni ezt, és élni tovább. Azért jöttünk, hogy ne maradj teljesen egyedül. Hogy ne vessz el- a mondandóm befejeztével elhajoltam tőle, és vártam a reakcióját. Fájdalom suhant át az arcán egy pillanatra, és felnézett rám. Meglepődött.
- Honnan...?
- Csak tudom, rendben?- vágtam közbe, mert nem akartam szegény Szaszát bajba keverni.
- Rendes vagy- mondta. Nem egészen tudom, hogy mire értette. Arra, hogy együttérzek vele, vagy arra, hogy nem akarom bajba keverni Szaszát. De ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón.
- Rendőrség! Nyissák ki!- hallottuk, és Aleksia felpattant.
- A hippi csajon! Nincs fekete!- suttogta kétségbeesetten, de aztán rájött, hogy az most nem segít, ha kétségbeesik, szóval némileg lenyugodott.
- Aleksia, van még fekete cuccod?- kérdezte tőle fojtott hangon Alex.
- Csak egy szoknya....-válaszolt a lány.
- Az tökéletes! Én adom a pulcsimat- suttogtam, és felvettem a földről a ruhadarabot. Odadobtam a tesómnak, aki nem egészen értette, hogy most miért kell átöltöznie, mert még mindig kába volt, de tarthatott Aleksiától, mert rögtön átvette. Nem csoda. Amíg öltözött, addig Aleksia elfordult, de Alex nem. Végig nézte a tesómat, és mintha élvezné a műsort. Amikor a tesómra tévedt a szemem észrevettem, hogy a testünk teljesen ugyanolyan. Ugyanakkora a mellünk, a csípőnk ugyanolyan. Talán az én combom egy kicsit vékonyabb. Azta! Ez fura. Bár végülis ikrek vagyunk. Hogyha Alexnak tetszik az ikrem teste, akkor vajon az enyém....? Áh, ez hülység!! Miért gondolok én ilyenekre?? Most haltak meg a szülei, én meg rosszra gondolok a közelében. Na szép...
- Rendőrség! Tudjuk, hogy benn vannak, nyissák ki!- dörömböltek megint az ajtón.
- Elnézést, már nyitjuk is, csak az egyik itt tartózkodó felöltözik- kiabált ki Aleksia időhúzásképp.
- Rosszkor jöttünk?- kezdett röhögni a rendőr és aztán a másik is, olyan primitív hangon, hogy felfordult a gyomrom. Milyen környék ez, ha még a rendőrök is ilyenek? Ekkor Alex dühösen az ajtóhoz lépett, és határozottan kinyitotta. Talán még határozottabban is, mint akarta.
- Szép jó estét!- mondta fogcsikorgatva. Tényleg dühös lehetett, de tudta, hogy ilyenkor nem tanácsos kiakadni, mert bűnrészesnek fogják beállítani. Szerintem simán. Itt még a rendőrség is korrupt. Vagy nem tudom...
- Szép jó estét!- vigyorogtak rá a rendőrök, félretolták, és beléptek az ajtón.
- Mit akarnak?- kérdezte meg a fiú higgadtan.
- Volt itt, pár utcányira egy haláleset ma éjjel, nem tudnak esetleg erről valamit?- tette fel a kérdést a rendőr, a szobában pedig mindenki meglepődött. Egész élethű volt.
- Egy haláleset...?- kérdezett vissza Ariana remegő hangon, és úgy nézett körbe a szobában, mintha a gyilkos bármikor előugorhatna a függöny mögül. Baromi jól játszotta.
- Igen, sajnálatos módon.
- Nem hallottunk erről semmit- fordult Alex a rendőrökhöz.
- Nincsenek itthon a szülők?- a rendőrök rá sem hederítettek a fiú válaszára, gondolom mindenki ezt mondja nekik, hallották már vagy ezerszer.
- A szüleim meghaltak- mondta ki Alex, végül is már úgyis tudjuk.
- Részvétünk. Ők kik?- böktek felénk a rendőrök, minden együttérzés nélkül. De Alexet nem kell sajnálni.
- Ők barátok. Hallották a hírt, és ezért jöttek ide- hazudta Alex szemrebbenés nélkül.
- Mikor érkeztek?- kérdezte a rendőr.
- Egy hete.
- Értem- hümmögött az idősebbik férfi.
- Elnézést a zavarásért, már megyünk is- mondta a másik, de ekkor a késre tévedt a pillantásuk, ami Aleksia mellett hevert a földön.
- Ez....?- Aleksia remegni kezdett.
- Az...?-kérdezett vissza, és a remegés egyáltalán nem volt már. Elmúlt. Hihetetlen.
- Igen, ez- guggolt le hozzá a rendőr, és kérdőn nézett rá.
- Elejtettem.
-Na, és mit akartál csinálni vele drága?- a rendőr úgy érezte, hogy most fején találta a szöget. Talán előléptetik, és akkor felesége is elégedettebb lesz. És ha a feleség elégedettebb, az több szempontból is jó...
-Fel akartam vágni ezt a céklát- bökött az asztal felé a ,,bűnös". És ahogy jobban megnéztem: tényleg volt egy cékla az asztalon.
-Aham, a céklát...- a rendőr látszólag nem örült, mert nem volt mibe belekötnie. Még a homlokát is ráncolta. Ám ez csapda volt. Azt figyelte, hogy Aleksia megnyugszik-e, elhiszi-e, hogy nem gyanakszik. De a lány tapasztaltabbnak bizonyult ennél, mert semmiféle érzelem nem suhant át az arcán. Ekkor azonban a rendőr a földön heverő késre pillantott. És látta, hogy már nem tiszta. Alex követte a pillantását, és szinte azonnal rávágta:
-Tudja, ez a második cékla. Már egyet felvágtunk, de úgy néz ki nem lesz elég, szóval...
-Megkérdezhetem uram, hogy miért szeletelnek céklákat hajnali fél négykor?-hallgattatta el a fiút a férfi a jogos kérdéssel.
-Mert terhes vagyok, és megkívántam-vágtam rá kapásból, és próbáltam úgy ülni, hogy az érvelésem hihetőnek tűnjön. Vagyis magamra húztam egy takarót, felhúztam egy picit a térdem, és nyúzottan néztem.
-Oh, igen? És mikor jön a baba?-ügyeskedett tovább a pasi.
- Négy hónap múlva-mondta Aleksia, próbálván belőni, hogy mikortól kívánós az ember, de még nem olyan nagy a hasa.
-Igen, nagyon izgulunk- szólt közbe a tesóm izgatott, örvendező hangon. Zseniálisan csinálta! Komolyan a Broadway-en lenne a helye! Ez jól is jött most.
- Nem hiszem el, hogy a lányok ilyen ribanc lotyók mostanában, hogy mindennel felcsináltatják magukat, ami mozog. Hogy lehetsz ilyen kurva?-rőkönyödött meg a rendőr, de ezt nem túl szép módon. Ez nagyon, nagyon fájt, noha nem is volt igaz. De akkor is, ha valakit mondjuk megerőszakol, pont egy ilyen tapló seggfej, mint ez a zsaru, és semmit nem tud tenni ellene, akkor még a lányra néznek majd furcsán, ha terhes lesz! Ez felháborító! De tudtam, hogy most nem durranhat el az agyam. Most nem, egy rendőrrel szemben, akinek gyanúsak vagyunk a nemrég történt gyilkosság ügyében, amiben benne is voltunk. Legalábbis Aleksia. Bár onnantól kezdve, hogy én, mint szemtanú, nem hívtam a rendőrőket, én is bűnrészesnek számítok. Oké, nyugalom. Semmi gond.
-Már elnézést!-csattant mellettem egy hang, és ahogy balra tekintettem, egy parázsló mélykék szempárba botlottam.
-Ne, Alex hagyjad, nem kell-próbáltam lebeszélni arról, hogy szavakkal gyilkosságot
kövessen el a tulajdon életével szemben.
-De kicsim, kell- mondta elszántan, én pedig nem értettem. Nem értettem hogy miért kell, és hogy mi az a kicsim. Na a kicsimet végképp nem értettem. De aztán jött a magyarázat- az a baba az én lányom, magának semmi köze hozzá!
- Kérlek drágám! Semmi baj! Nem tudhatta!-vettem át én is a szerepet, amikor leesett, hogy mire megy ki a játék.
-Nem, ez felháborító! Senki nem beszélhet így veled! A barátnőm vagy, és amíg ítt vagyok, senki nem beszélhet így veled!- a fiú komolyan, és elszántan beszélt. Az a baj, hogy jól esett amit mondott, noha ez sem volt igaz. És ha ez csak egy álom...? 

- Na jólvan, elnézésüket kérem, hogy megsértettem a fiatal anyukát - mondta a rendőr gúnyosan. 
- Elég érdekes ez a helyzet...- tette hozzá a másik rendőr- maguk céklát pucolnak az éjszaka közepén, és azt állítják, hogy az a tizennégy éves lány terhes, ettől a sráctól...és a kés ok nélkül a földön hever. 
- Vannak furcsa szokásaink - válaszolt Alex komoly fejjel. Erre én majdnem felnevettem, méghogy furcsa szokások! Tiszta dili az egész!! Őrültek vagyunk, ha elhisszük, hogy nem fognak gyanakodni ránk. 
- Hát azt látom - biccentett a pasas, és felsőbbrendűnek érezte magát. Mindenki néma csöndben várt. Tudtuk, hogy tőle, csakis tőle függ az életünk. De sajnos ezzel ő is nagyon tisztában volt. Már éppen mondta volna, hogy menjünk be velük a rendőrségre, amikor nem várt fordulatot vett az események sorozata. Bár már semmin sem kellene meglepődnöm. Aleksia, aki eddig ártatlan fejet vágva állt a rendőr mellett, hirtelen teljes erőből lefejelte őt. A férfi megtántorodott és eszméletét vesztve a földre zuhant. A társa szinte azonnal reagált és előhúzta a pisztolyát, de Aleksia számított erre. A kezében kés villant, amit beledöfött a rendőr szívébe, majd megforgatta. A pisztoly a földre hullott...
                                                             ***

-Valahová el kell vinnünk a hullát, mert mindjárt magához tér a másik - sürgetett minket Alex. Ahogy óvatosan felemelte a testet, felcsúszott a pólója alja és kivillant egészen izmos felsőteste. De most nem ez kötött le. Hanem, hogy teli volt az egész mély, véres vágásokkal. Szabályos vágásokkal, amiket önszántából csinál az ember, ha már nagyon szenved. Ha már belül meghalt ezerszer. És most haldoklik ezeregyedszerre is. Elkerekedett a szemem, és akaratlanul is sajnálni kezdtem. Észrevette, hogy a vágásokat nézem, és fürkésző tekintettel figyelt. Kíváncsi volt, mit szólok hozzá. Közelebb léptem, és végigsimítottam a legnagyobbon. 

- Ez nem megoldás ugye tudod?- suttogtam még mindig elképedve.
- Segít- válaszolt őszintén.
- Csak rövidtávon- kötekedtem. Szentül hittem, hogy ez így nincs rendben.
- Jobb, mint a semmi- biccentett, és lehúzta a pólója alját. A kezem üresen lógott a levegőben - Nem céklát szeleteltetek azzal a késsel...ugye?
- Hát nem. Nem céklát- sóhajtott, és elindult a testtel az ajtó felé. Csak megráztam a fejem, és én is sóhajtottam. Nehéz idők. Ekkor egy szörnyű halálhörgést hallottam. Keresni kezdtem a hang forrását, de a pici lakásban ezt nem volt nehéz megtalálni. Aleksia a másik rendőr felett térdelt, és a késről vér csöpögött. Alex is visszafordult az ajtóból, és elkerekedett a szeme.
- Hé, csak akkor ölünk, ha muszáj! Most mi ütött beléd, eddig nem voltál ilyen.... beteg- rökönyödött meg. A lány válaszra sem méltatta, hanem inkább leköpte a hullát. Alex felvont szemöldökkel nézte. A lány húzni kezdte a nemrég megölt rendőr holttestét, és kiment vele az ajtón. Mielőtt Alex követte volna, zsebre tette a véres kést. Ki tudja? Bármi megtörténhet. Bármi elképzelhető.

11. Halott utcák

Sziasztok! :) 

Ez a rész egy kicsit krimisre sikeredett, azért remélem tetszeni fog. 

Jó olvasást Ladyes and Gentlemens! ;)

Már sötétedett, amikor elindultunk, nem tudom, miért kellet ennyit várni az akcióval. Ariana detektíveket meghazudtoló mozdulatokkal osont a falak mellett, és ha kiértünk egy utca végére, kilesett a ház mögül. Tök vicces volt. Én csak mentem utána, a romos környék pedig szinte magábaszippantott. Ahogy mentünk előre, mellettem a szemétkupacok csak egyre nőttek. Ezek szerint elég rossz környéken lakik. Vagy csak Ariana akar elrabolni? Rájöttem, hogy tehetetlen vagyok. Teljesen rábíztam magam, és ez az esti órákban, ezen a romos területen, ez már nem tűnt olyan jó ötletnek. De mit tehettem volna? Fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk. Próbáltam jegyezni az útvonalat, több-kevesebb sikerrel. Lehet, hogy Ariana szekta-tag? Na, jó, ezen nekem is nevetnem kellett. Ez hülyeség. Bár fanatikus, az tuti.
- Neeeee, arra ne menj- szólt rám suttogva Ariana- ott egy vérengző kutya lakik!
Hát későn figyelmeztetett. A hatalmas fekete jószág eldöntött a földön, én pedig kapálózni próbáltam. Olyan nagy volt, hogy alatta alig kaptam levegőt. De nem hagyott nyugton. Aztán egy hang szólította az ebet:
-Na, mi van Titok, finom? Finom a csaj? Hát azt elhiszem....- a pasi negyven körül volt, a haját és a szakállát felettébb elhanyagolta, és a homlokán egy véres kötés futott keresztül. A ruháiról már nem is beszélnék. Ariana úgy látszott, sokkot kapott, és meredten bámult a pasira, mint aki nem hiszi el, hogy ez most vele történik. Kihasználtam, hogy a kutya pillanatnyilag nem figyel, lelöktem magamról, és a pasi szemébe bámultam.
- Mi van, Csaj, menőzünk?-kérdezte kaján vigyorral a képén, és közelíteni kezdett. A gond csak az volt, hogy még nem volt tervem. Nem baj, rögtönzök. Jó az, ha nincs más.
- Azt mondta a kutyáját Titoknak hívják?- kérdeztem, hogy húzzam az időt, és közben a szememmel valami használható fegyver után kutattam. Ariana meg állt, mint a kocsonya. De úgy látszik a pasi játszani akar, mert engem kezdett el követni.
-Ige'.
- Nagyon szép kutya, gratulálok- még egy műmosolyt is sikerült hozzábiggyesztenem- Ezzel szemben, elég vad, megnevelhetné.
Az egész játék arra ment ki, hogy elérjem az a kupacot, egy pár méterrel odébb. Betonvasak. Jobb mint a semmi.
- Titok mindig bevadul, ha csajokat lát- válaszolt olyan primitív hangnemben, hogy hányingerem támadt. Csak nem magáról beszél? Na, majd egy jó kis betonvas segít neki.
- Mi történt a homlokával?-kérdeztem ezt, jobbhíján.
- Neked ahhoz semmi közöd, csitri!- kezdett el ordítani, én meg automatikusan hátráltam egy lépést- Vége a játéknak!!
- Milyen játéknak?- sajnos kifogytam az ötletekből, és még egy méter választott el a kupactól.
- Amit játszol, csitri!- kezdett tényleg bedühödni a pasas, én meg csak reméltem, hogy van olyan buta, hogy beveszi a játékot, amíg elérek a kupacig. Hogy mi lesz utána, azt nem tudom. Ekkor valaki fellökött, ezért elterültem a földön, mint egy zsák. Jó tudni, hogy ilyen könnyen lefegyverezhető vagyok... Bevertem a fejem a betonba, és csillagokat láttam. Hallotam, hogy Ariana sikít mellettem. Szörnyen szédültem, de mégis győzött a kíváncsiság: felültem, és levegő után kapkodva próbáltam kivenni, hogy mi történik. A lány háttal állt nekem, fehér hullámos haja egészen természetfelettinek hatott a romos Köbányán. Nem teketóriázott sokat, hanem egy határozott mozdulattal beledöfte a betonvasat az előtte álló férfi hasába. A pasi szeme kigúvadt, egy elhalt nyögést hallatott, és elterült a földön, miközebn koszos ingjén a vérfolt egyre csak nőtt. Meghalt. A szemem előtt. Nem, ezt én még nem tudtam feldolgozni. Eszméletemet vesztve lehanyatlott a fejem a nyirkos betonra, így estem el én, a rideg Kőbányán, éjnek idején...

                                                              ***


Amikor magamhoz tértem egy kissé kupis lakásban találtam magam a kanapén, egy pléddel betakarva. Az ismeretlen lány mellettem ült, és...azt kell mondjam, nagyon szép volt. Na, nem úgy, mint ahogy egy fiú néz a lányra, ha szépnek találja, hanem mint ahogy egy lány néz a hozzá hasonlóra. Akaratlanul is összehúztam magam. Hozzá képest én....
Észrevette, hogy magamhoz tértem, és fölém hajolt.
- Ki vagy te?- tettem fel elhaló hangon az első kérdést, ami eszembe jutott.

- Én Aleksia vagyok, te pedig biztosan Ariadne- somolygott valamin, amit csak ő értett.
-Honnan tudod ki vagyok?- lepődtem meg, bár még nem voltam egészen magamnál, és a fejem rettentően sajgott.
- Hogy érzed magad?- tért ki a válasz elől a lány, amivel csak gyanússá tette magát. Felemeltem a fejem (bár kisebb tortúrába került), és megpillantottam a szoba másik végében Arianámat, aki még teljesen kiütve feküdt a fotelban.
- Hogy van?- böktem felé, mert ez jobban érdekelt, mint a saját épségem. Nagyon sokszor idegesített, sőt, igazából most miatta vagyunk itt és nem otthon, de valahogy úgy éreztem, hogy muszáj szeretnem, ha már összetartozunk.
- Semmi baja, azon kívül hogy megijedt- mosolygott halványan Aleksia- Ne aggódj! Te viszont csúnyán beütötted a fejedet, amikor félrelöktelek, bocsánat. Ugye tudod, hogy az épséged érdekében tettem?
Ekkor felsejlettek előttem a múlt éjszaka eseményei.
- Te....öhmm...te tényleg.....- próbáltam keresni a szavakat, hogy ne kelljen kimondanom, ami történt. Lelkileg eléggé labilis vagyok, szóval nem tudni, mikor jön rám a sokk. Amúgy nem is lenne meglepő.
- Hogy megöltem- e?- kérdezte ő szemrebbenés nélkül. Ő ki tudja mondani? Lehet, hogy csak én vagyok ilyen gyenge? Na mindegy.
- Öh.....iigen.....arra gondoltam- motyogtam neki.
- Muszáj volt. Már több ember is panaszkodott rá, nem mellesleg tudta a titkomat- magyarázta.
- A titkodat?- a fejem hasogatása múlni kezdett, és ez a titok felkeltette az érdeklődésemet.
- Ha elmondanám, meg kellene öljelek- mosolygott rám, olyan kedvesen, hogy egyszerűen nem tudtam fenyegetésnek venni a mondandóját. Elnevettem magam, aztán eszembe jutott, hogy nem is tudom hol vagyok. Ez a szoba teljesen ismeretlen volt számomra, sohasem jártam itt.
- Hol vagyok?- kérdeztem meg, hátha kapok rá választ.
- Szia, Ariadne- hallottam meg a hangot, amit titkok öveztek. Amit oly kevésszer hallottam, mégis felismerem.
- Szia Alex- köszöntem vissza bágyadtan, noha a bágyadtságom már rég elmúlt.
- Hogy vagy?- jött egy picit közelebb, de még mindig az ajtófélfát támasztotta- Aleksia, főznél nekünk egy kávét?
- Persze- bólintott a lány, és kiment az apró konyhába.
- Hol vagyok?- tettem fel mégegyszer a kérdést, immár a fiúnak, aki eléggé otthonosan mozgott itt.
- Nálam- húzta pimasz mosolyra a száját. Sejtettem. Vajon ki ez a lány? A barátnője? Az irigység sárga szörnyei máris midenféle teóriákat súgtak a fülembe. elhessegettem őket, most nem ez a fontos.
- Mi történt?- tettem fel az újabb kérdést, és furán éreztem magam, hogy nem emlékszem.
- Miután elájultál?- kérdezte. Döbbentem néztem rá.
- Honnan...
- Aleksia elmesélte a történetet- a tekintete szomorúvá vált- Hülye kis pöcs!
- Hé, hé, nyugi- próbáltam csitítani a fiút, bár én is ideges lettem. A szemében valami egészen különös indulat lángolt, valami mélység, ami magával ragadott. Pár pillanatig csak néztünk egymás szemébe, de aztán elkapta a tekintetét.
-Itt a kávé- lépett be a szobába a lány, és Alex kezébe nyomta a fekete löttyöt. Csak így, simán, feketén? Laza.
- Köszi- mosolygott rá a fiú- kérsz?
- Hát, ja, jöhet- nevetett fel a lány. Csak nem tudtam mitől ilyen boldog. Mondjuk szép dolog a szerelem...
- És te?- fordult felém is Alex, és töltött, meg sem várva, hogy mit felelek.
- Öm......köszi- mosolyogtam rá halványan, de még mindig a tegnap este rémségei jártak a fejemben. Apropó. Hány óra lehet?
- Hány óra van?- öntöttem szavakba kérdésem, remélve, hogy nem kapok szívrohamot a válasz hallatán. Nem mondtam apunak, hogy elmegyek valahová. Otthon kéne lennem...
Alex telefonjának a kijelzője villant fel a sötétségben. Hajnali három. Ó, te jó ég, hajnali három!!
- Öh, nekem mennem kéne haza...-motyogtam elveszetten. Apu rettenetesen aggódhat!
- Mi van, vár otthon apuci?- kérdezte Alex maró gúnnyal.
- Csak nem mondtam neki, hogy eljövök- lehajtottam a fejem, és beharaptam az alsó ajkam, hogy nehogy valami olyasmit vágjak a fejéhez, amit később megbánok. Nyilván az fáj neki, hogy őt már nem várja haza senki, csak Aleksia, aki még mindig nem egészen tudom, hogy kicsoda. Nem mondtam semmit. Fájdalmasan jó kislánynak éreztem magam. Egy szirénázó autó haladt el az utcán a panel előtt. Aleksia az ablakhoz ugrott, félrehúzta a függönyt, és lenézett. Elkerekedett a szeme, az arcán döbbenet suhant végig.
- A rendőrök- suttogta- megtalálták a holttestet. 

10. Tragikus halál

Sziasztok! :)

Kemény fél év után, itt a következő rész. Azt hittem, nem fogom már folytatni, de most mégis. Jó olvasást! Köszönöm az előző részhez a pipákat, ehhez is szívesen fogadok :) 

Másnap igencsak álmosan, és még mindig szomorúan keltem. Kimentem a fürdőszobába és morcosan néztem a tükörképemre. Mindenki ilyen furán néz ki smink nélkül? Sóhajtottam egyet, megmostam a fogam, és elkezdtem felvinni az alapozót, amikor eszembe jutott, hogy apunak még nem is mondtam, hogy elhívtak szánkózni és igent mondtam. Félig alapozós fejjel lementem a konyhába, ahol apu ma is művészkedett.
-Szia Ariadne, hogy ment az alvás?-kérdezte, és odaadta a kávémat, amit én habozás nélkül elfogadtam. Ez támaszt fel reggelente.
- Ó, megy az mindig remekül- mosolyogtam rá, és bár némiképp hazudtam, úgy éreztem nem ronthatom el a kedvét ezen a szép teli reggelen. Jó kedve volt, pedig sose jár el sehova. Amúgy az, hogy megy az alvás, az azért volt hazugság, mert mostanában rémálmaim voltak: mindig ugyan az. Egy számomra fontos személy meghal. Mindig másvalaki. Legutóbb apu halt meg. Sírástól fuldokolva ébredtem, és további egy és fél óra kellett, hogy teljesen lenyugodjak. Apu az egyetlen barátom.
-És, hogy telt a tegnapi napod? Délután nem nagyon tudtunk beszélni- apu szintén belekortyolt a kávéjába.
-Hát, annyira nem jól, az egyik osztálytársam sírva jött be suliba.
-Uh, szegény. Megtudtátok, mi volt a baja?
-Nem, nem igazán, de szerintem meghalt valakije. Tudod, azt úgy lehet érezni a szeméből- ha lehet még jobban elszomorodtam, mert lepergettem fejben a tegnap történteket. Megint.
- Az élet kegyetlen- mondta, és elrévedt a semmibe. Úgy tűnt, mintha valami emléken rágódna.
-Az -ezzel egyetértek. Ez van. Egy darabig meredtünk a semmibe, mindkettőnk más-más emlék szilánkos talaján járva. Ekkor hirtelen csöngettek, amire mindketten megugrottunk. Megint a frász jött rám. De mondjuk ez tényleg furcsa. Ki a fene lehet az reggel fél nyolckor? Mint később kiderült, csak a postás volt az, egy sürgős küldeménnyel. Tizenöt perc múlva, teljesen sminkben, az asztal fölött kérdőn néztünk egymásra apuval. Sürgős küldemény? Vajon kinek? Végül felbontottam a csomagot, és meglepve vettem tudomásul, hogy Ariana drágám adott fel nekem egy levelet. Papíron. Majdnem felnevettem, amikor megláttam a színes tollakkal írt lapot.
-Na, mi az?-kérdezte apu, és gondolom furdalta a kíváncsiság. De nem tudtam, hogy mondjam-e el neki, hogy találkoztam az ikremmel. Még nem akartam. Még nem tudtam, mit akarok.
-Csak egy osztálytárs- hazudtam. Ezen a reggelen már másodszorra. Nem szeretek hazudni apunak, de ebben az esetben muszáj volt.
- És miért levelet küldött?- tette fel apu a jogos kérdést. Én meg erre rögtönözhettem valamit.
- Ömmm....mert elromlott a netük- szerintem a hazudozásom tök nyilvánvaló volt, de apu nem firtatta tovább a témát. Szerencsére. Felmentem a szobámba, és kezembe vettem a levelet.
                                       
                                             Szijjja Ariadne!! :D
   Csak azért írok, mer' sztem nálad maradt a matek könyvem, és az köll holnap asszem. Majd hozzad jó? Remélem odaér addig, délben elküldtem. Tökre jó lesszz a szánkózás, nem?? Na, majd találkozunk a suliban. Jaaaaa, és azér' írtam levelet, mer' nekem nincs telefonom, csak anyunak, de nem tudtam, hogy mondjam-e el neki, vagy még ne. Na pusszancs: Ariana :D <3

Ki tudná ezt a levelet nem mosolyogva olvasni? Én sem tudtam. Megnéztem a fiókomba, és valóban: két matekkönyv volt nálam. Betettem a táskámba mind a kettőt, még mindig mosolyogva, lementem apuhoz, elbúcsúztam, és elindultam suliba. Amikor beléptem a kapun, jutott eszembe, hogy elfelejtettem mondani apunak a szánkózást. De hülye vagyok!! Ahhj, na mindegy, majd délután mondom neki, úgyis kevés az órám, hazamegyek előtte. A teremben mindenki a szokott helyén volt, illetve majdnem mindenki. Két hely üres volt. Megint. Alex és NI KI helye tátongott az ürességtől, és a táskájuk sem volt ott. Leültem én is a helyemre, és pár pillanat múlva megérkezett a tesóm full fehérben. Még a virágok a hajában is fehérek voltak.
-Szia- ült le mellém mosolyogva.
-Szia, miért vagy teljesen fehérben?- kérdeztem meg, hátha kapok rá választ.
-Gyászolok- válaszolt a tesóm furcsán röviden, és egy pillanatra elszomorodott.
-Gyászolsz? De kit? És mért fehérben?
-Azt, aki miatt sírt NI KI, és mi nem hordunk feketét- válaszolt úgy, mintha valami egyértelműt nem tudnék.
- Mi nem hordunk feketét? Kik?- szegeztem neki az újabb kérdést, így elég értetlennek tűnhettem, de ez most tényleg nem logikus.
- Én és anyu.
- Jaaaaa.....Amúgy nem biztos, hogy meghalt valakije, csak úgy gondolom.
- Nem baj. Szeretem a fehéret. Olyan tiszta! - mosolygott újra, és elővette a matek cuccát. Illetve a füzetét- Télleg, elhoztad a könyvem?
-Ja, aham, itt van- adtam oda neki, és én is előkészültem. Berobogott a tanár öt perc késéssel, gyilkosan nézett rám, és elkezdte az órát. Mindenki elfoglalta magát, és ahogy fülhallgatóval a fülemben szétnéztem a teremben, szemet szúrt, hogy Szasza fáradtan lehajtotta a fejét a padra, és ma olyan kedvetlen volt. Pedig mindig traccspartit rendez. Mit csinált éjszaka, hogy ilyen fáradt...?! Megböktem a tesóm is, hátha tudja, mitől ilyen kedvetlen ma, de csak rázta a fejét. Ekkor engem is megböktek hátulról.
- Ti jöttök szánkózni?-Kyra kérdőn nézett rám, és erre Ariana is hátrafordult.
- Ühüm, asszem mi megyünk. Nem?- intézte hozzám a mondat második felét.
- Hát, én még nem mondtam apunak, de gondolom megyek- válaszoltam mindkettőjüknek, és közben nem kerülte el a figyelmem, hogy Kyrának be van fáslizva a keze- Mi történt a kezeddel?
-Jaa, ez? Háborús sérülés- kapott a kezéhez.
-Tánc?-kérdeztem, mert biztos voltam benne, hogy táncórán szerezte.
-Tánc- bólintott. Jobbulást kívánva visszafordultunk, és az óra további részében elfoglaltuk magunkat. Szabi zenét hallgatott, amit heves fejrázással kísért, de senki nem nézett rá furán ezért. Előtte Penélope eltelefonozgatott, és firkálgatott, és Zoé pedig engem bámult. Nem tudom miért. Mindegy, visszabámultam. Kicsöngettek, és kimentünk az udvarra. Elindultam Szasza után, és megböktem a vállát.
-Mi az?-fordult meg.
-Figyi.....mi baj?- néztem a szemébe, és reméltem, hogy elmondja. Ariana közben tanácstalanul álldogált egyik lábáról a másikra.
- Baj? Nincs semmi baj!- próbált vidámságot erőltetni a hangjába, de nem nagyon sikerült.
-Naaaa, én látom...-szólt bele a tesóm a beszélgetésbe, és bár segíteni próbált, ezzel nem nagyon tudott. További negyed óráig rágtuk Szasza fülét, hogy mondja el, de semmit sem használt.
- Hagyjatok!- fordult el tőlünk Szasza. Reménytelen.
- Naaaa, Alex szeretné, ha megmondanád!- vetettem be az utolsó mentőövet, ami vagy beválik, vagy nem.
-Nem, pont Alex nem szeretné, hogy elmondjam!- vágta rá indulatosan, majd egy picit nyugodtabb lett a hangja- oh, bocsi.....
- Nem gáz....-legyintettem, és próbáltam faggatni tovább- Szóval van valami köze Alexhez?
- Igen, van- sóhajtott végül, mert rájött, hogy most már muszáj elmondania. Örültem, hogy belement a játékba.
-Nagyon szomorú?-szerintem nyilvánvalóan igen, de azért megkérdeztem.
-Tragikus- mondta olyan hangsúllyal, hogy a hideg futkározott a hátamon.
- Tragikus?- kérdezett vissza Ariana kapásból, és elszontyolodott.
- Igen, az- sóhajtott megint. Komolyan szomorúnak tűnt. Én meg nem adtam fel. Valamiért roppantul érdekel, hogy Alexnek van egy tragikus titka. Meg még sok másik, többek között, hogy ki ő, de ezeket most hagyjuk.
- Olyan tragikus, hogy már-már halál?-tettem fel a fő kérdést, amire kíváncsi voltam, és ebben a pillanatban a fél karomat tettem volna rá, hogy a válasz 'igen' lesz.
- Igen.....olyan tragikus- mondta el- Nem mondok többet!
-Alexnek meghalt valakije- vontam le az egyértelmű következtetést. Ariana megdöbbenten pillantott fel a karkötöje birizgálásából:
- Ki?
- A szülei- sóhajtott egy nagyot a fiú.
- Uramisten!!- kaptam a szám elé a kezem. Ez szörnyű!- mind a kettő?
-Igen, mind a kettő....autóbaleset.
- Szegény- fejezte ki részvétét Ariana is, a maga módján- Viszek neki sütit!!
-Ne, szerintem hagyd inkább, most senkit sem látna szívesen.
-Hát, jó-Ariana úgy látom beletörődött, de nekem, mintha kést forgattak volna a szívemben: elképzeltem, hogy milyen lenne, ha már apu sem lenne nekem. Nem lenne senkim. Ahogy most neki sincs. És ekkor született meg fejemben az elhatározás.
-De nem tőlem tudjátok, oké?- próbálta semmissé tenni a dolgot Szasza. De amúgy is,  ki kérdezné meg, hogy honnan tudom?  Úgyhogy tökmindegy.
- Jó, jó, nem tőled- mosolyogtam rá halványan. Egy rejtély megoldódott. De keletkezett egy új közben. Miért NI KI sírt, ha Alexnek haltak meg a szülei, és miért avatta be NI KI-t, ha minket nem? És rajta hogy nem látszott semmi? Egy ekkora terhet viselni....nem lehet könnyű. Mégis, mindössze csak egyet kérdeztem még:
- És mi lesz most vele?- csak ez volt a lényeg most, a többi még várhat. Először mentsük, ami menthető. Megböktem a depressziózó fiú vállát, mert nem nagyon hallotta meg a kérdésem, úgyhogy feltettem mégegyszer.
- Hát, mi lenne? Egyedül fog lakni. Hogy a lakásbért miből fogja fizetni, na, azt nem tudom, de biztos megoldja majd valahogy- megrázta a fejét: erre a bökkenőre nem is gondolt eddig- Lehet, hogy befogadjuk.
-Mármint örökbe, vagy csak a házba?-kérdeztem meg, mert számomra nem volt nyilvánvaló.
- Áh, csak a házba. Nem hiszem, hogy engedné, hogy örökbefogadjuk, ahhoz túl büszke- legyintett Szasza.
-De a legjobb barátja vagy, és  szülőre mindenkinek szüksége van!-mondtam, de aztán elhallgattam. Semmi közöm hozzá. De legalább egy dolgot megtudtam: túl büszke ahhoz, hogy őt befogadják.
-Hát, ez igaz, de övé a döntés- sóhajtott a fiú, és komolyan szomorúnak tűnt. Úgy gondoltam jobb, ha most hagyjuk egy picit. A többi órán nem nagyon történt semmi. Amikor Arianával elindultunk hazafelé, behúztam a sarkon az egyik épület mögé.
- Shhhhh!!- a szája elé kellett tennem a kezem, mert majdnem felsikított.
-A frászt hozod rám!! Azt hittem, elrabolnak- pislogott nagyokat.
- Nyugi, max. én rabollak el- hozzátettem egy sátáni kacajt is, hogy élethűbb legyen.
- Kezdek félni tőled- nevette el magát- De mi van?
- Nem tudod, hol lakik Alex?- kérdeztem, és tudtam, hogy ,,csöppet" feltűnő, amit csinálok.
- Miért érdekel?- vette fel az óvatos taktikát. Remek. Ez nem lesz olyan egyszerű.
- Szüksége van ránk!! Muszáj odamennünk- rettentően sajnáltam, de titkon azért reméltem, hogy nem kell egyedül mennem.
- Nünk? Odamennünk?
- Igen. Kééééérleek!!! Nem szeretnék egyedül!- hátha bejönnek a kiskutya szemek. Hátha.
- Nekem ehhez semmi közöm- mondta, én pedig elcsodálkoztam. Mindig olyan segítőkész volt! Csak nem titkol valamit? Nekem is taktikáznom kell.
- Hát, akkor kénytelen vagyok Szasza segítségét kérni- reméltem, hogy ez beválik.
- Mi? - kerekedett el a szeme, és elpirult. Ééééééés....talált, süllyedt!! Sejtettem, hogy Arianának tetszik Szasza. Úgy nézett rá.
- Majd megkérem Szsaszát, hogy segítsen, úgyis a legjobb barátja. Lehet, hogy picit össze is barátkozunk közben...-lehet, hogy túlzásba viszem....Na mindegy. Ha ez kell, hogy Ariana segítsen, akkor ez kell.
- Teeeee, aljas görény!! Tudod, hogy nekem ő tetszik, és ezt csak azért mondod, hogy veled menjek. És veled is megyek. Tudod miért? Mert én tudok valamit, amit te nem. És ennek tudatában nem engedhetlek el egyedül, mert veszélyes. Baromi veszélyes. Ő is veszélyben van. Jobb, ha sietünk!

9. Jégbúra alatt égő tűz

Sziasztok!! :) Íme az új rész!! Ha tetszik, akkor nyugodtan iratkozzatok fel, vagy komizzatok:) Vagy, ha úgy tetszik, pipákat is szívesen fogadok^^ Jó olvasást! ;)

Újra pislognom kellett, mert ahogy villámcsapásként ért a megvilágosodás, úgy össze is törtem, ahogy arra számítottam. Nem tudtam, és nem is akartam odamenni NI Kihez, mert erőt vett rajtam a zokogás, de közben dühös voltam magamra amiért ilyen bömbölős vagyok. NI Ki mellől felállt Penélope, és szomorúan indult vissza a helyére, NI Ki üres tekintettel nézett utána. Ahogy elhaladt az asztalom mellett, Penélope észrevette, hogy sírok.
-Tudod már-nem kérdezte, hanem inkább mondta. Ennyire látszik a fejemen?
-Ki?-csak ennyit tudtam kinyöszörögni, miközben az Arianától átvett zsepivel törölgettem a szemem. De nem nagyon tudtam meg a kérdésemre a választ, mert Pe csak szomorúan megrázta a fejét, és leült a helyére.
-Öhm.,, gyerekek, most ének óra lenne, de osztályfőnökit tartok helyette-szipogta kicsit Rácz tanárnő, de azért próbált komoly maradni. Az osztály nagy része meg megvonta a vállát, elvégre egyre megy. Aztán az ajtó nyikordult, és Alex lépett be rajta, ugyanúgy, mint eddig: érzések nélkül. Ez senkinek nem volt furcsa, ugyanis eddig még csak aludni láttuk, meg fapofával nézni, szóval gondoltuk, hogy egy izgalmas ember lehet... Mások számára talán nem is volt az, nekem viszont nagyon. Pont azért, mert nem volt annyira izgalmas. Eltitkolt, magába zárt mindent. Nem ismertük. Leült a székre, ahogy eddig, és lehajtotta a fejét, ahogy eddig. Mindenki érdektelenül fordította el a fejét az incidens után. Kivéve persze engem. Valami azért mégse stimmelt. Most egy harmadik nézésfajtáját ismerhettem meg, ugyanis ilyen üres tekintetet rég láttam.
-Na, gyerekek...köhmmm...egy szomorú hírt szeretnék közölni, persze, csak ha te is szeretnéd Alex- fordult a fiú felé a tanárnő, de pillantása csak egy lehajtott fejbe ütközött. Aztán Alex szépen lassan felemelte a fejét, és üres pillantást vetett Rácz tanárnőre.
-Mindegy.
Ezt a szót olyan érzéketlenül mondta ki, mint egy kő. Már-már arra jutottam, hogy kő szíve van.
-Hát, jó-mondta kissé kétkedőn Rácz tanárnő, mert nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel a válasszal Mindegy.... hm...
Aztán egy nagyon éles váltás következett.
-Na, jól van gyerekek, a tankönyvek megjöttek, kinek örömére, kinek bánatára- mosolyodott el, és bár halvány mosoly volt, de azért mosoly! Na, de várjunk, akkor nem mondja el?? Kérdőn néztünk össze a tesómmal, és most még ő is szomorú volt. Ezek szerint inkább tiszteletben tartja Alex magánéletét, na nem mintha lenne neki másmilyen élete is... Közben a tanárnő kiosztotta néhány diák segítségével a könyveket, és a tesóm arca kivirult egy pillanatra, amikor megpillantotta a rajz könyvet, merthogy szivárványszínű  festékpacák voltak rajta, és ezek nagyon tetszettek neki. Közben én ügyet sem vetve a könyvekre, elgondolkodtam. Vajon miért NI Ki sírt, ha Alexszel történt valami? És vajon miért mondta el NI Kinek, ha senki másnak nem mondja el? Ezer kérdés kavargott a fejemben, és természetesen egyikre sem tudtam a választ. Ráadásul kiadósan bedepiztem, és szerintem teljesen szétsírtam a sminkemet, szóval mehetek megigazítani szünetben. Miután kicsengettek el is mentem WC-re, és kicsit sem meglepve konstatáltam, hogy a sminkem teljesen szétfolyt, fekete csíkokat hagyva az arcomon. úgyhogy volt dolgom. Épp visszaértem a terembe becsöngetésre, és félre kellett állnom, hogy utat engedjek Alexnek, aki táskával a vállán lépett ki az ajtón. Szomorúan néztem rá, és ő visszanézett. Amikor megpillantott, eltűnt szeméből az érzéketlenség látszata, és maró fájdalom vette át a helyét. Mélyen a szemembe nézett, majd szótlanul elfordult, és lement a lépcsőn. Én meg álltam ott, mint akibe villám csapott. Kimutatta az érzéseit!! És nagyon-nagyon szomorú...Szomorúan, és mit sem értve megráztam a fejem, és bementem a terembe. Leültem a helyemre és csak az előbbi gondolataim foglalkoztattak. A nap többi része eseménytelenül telt, és elég nyomott hangulatban, mert mindenki tudta, érezte, hogy van valami, ezért meglepően csöndben voltunk. Suli után aztán elmentünk a szemben lévő pékségbe két kakaóscsigáért Arianával, és amikor jöttünk kifelé, szembe jöttek a többiek, kezükben pizzával.
-Honnan van pizzátok?-kérdezte a tesóm, az örök éhenkórász. És nem látszik rajta!!
-Penélope mutatott egy pizzázót-vigyorgott teli szájjal Szasza, így közszemlére téve a falatot, amit éppen rágott.
-Fúj, csukd már be a szád!!!-visított rá Zoé, és távolabb ugrott Szaszától. Bár, hogy ettől miért lett jobb neki, azt nem tudom...
-Ez azért vicces, hogy Penélope jobban ismeri a környéket, mint te-mosolyodtam el rajtuk, mondandómat Szaszának címezve.
-Ja-állapította meg, és elgondolkodott. Aztán meg mintha eszébe jutott volna valami, felemelte a mutatóujját, és nagyon mondani akart valamit, csak ezt teliszájjal tette, így nem nagyon értettük. Végül közölte, hogy 'Vájatok lenyejeöm', nyelt egy hatalmasat, és aztán megszólalt.
-Jöttök szánkózni?-tette fel végre a kérdést, amire már tizenegy ember várt.
-Öhm... gondolkodott el Ariana.
-Persze!-vágtam rá, mert kapva-kaptam az alkalmon, hogy végre valaki elhívott valahová, mert nem igazán voltak barátaim általánosba.
-Oké, holnap után jó?
-Ühüm, asszem-bólógattam.
-Oké, akkor holnap után, Erzsébeth tér. Olyan három felé, de még dumálunk- mondta Szasza mindenkinek címezve.
-Oké!
-Klassz...
Miután elköszöntünk, Arianával néma csöndben indultuk el ugyan azon az úton, egymás kezébe kapaszkodva, ugyanis tükörjég borított mindent. Aztán, hosszú hallgatás után a tesóm törte meg a csendet.
-És, akkor most hogy lesz?-kérdezte oldalról rámpillantva- Mármint, akkor most hol fogunk lakni? Elmondjuk a szüleinknek?
-Ez jó kérdés. Nem tudom- néztem rá tanácstalanul, ő pedig elmosolyodott.
-Mi az?- kérdeztem összevont szemöldökkel.
-Ráestek a hópelyhek a szempilládra- mosolygott- nagyon szép!
-Öhm... hát, köszi- mosolyogtam vissza rá.
- Várj! Lefotózhatom?- kérdezte ragyogó arccal a tesóm, és pedig örültem, hogy örül. Mert jó az, ha az ember a kis dolgoknak is úgy tud örülni, mintha nagy dolgok lennének. Így történt az, hogy délután fél kettőkor két lány állt az út szélén, mosolyogtak, miközben esett a hó, és az egyik lány a másik lányt fotózta olyan szeretettel, mintha testvérek lennének....